A fejlődéselmélet szerint a ma ismert fajok évmilliók során az egyszerűbb élőlényekből alakultak ki, folytonos differenciálódás, alkalmazkodás révén. A fejlődés nem volt egyenes vonalú. Elképesztő az a beláthatatlan idő, amelyre a fajok kialakulásához szükség volt. A természet nem sietett, az élő anyagba oltott célirányosság vörös vonalként húzódott a bonyolult folyamatban. A fajok, és azokon belül az egyedek száma megsokszorozódott, ugyanakkor a fejlődés üteme nem gyorsult. Az idő, amelyre egy magnak szüksége van, hogy kicsírázzék, növénnyé váljék, kivirágozzék, gyümölcsöt hozzon, ma is nagyjából ugyanaz, mint évévmilliókkal korábban volt.

A mai ember ember számára ez az ütem lassúnak tűnik: megszokta a futószalagon gyártást, a normateljesítést, a termelési versenyt. Megkísérli a természetet gyorsabb ütemre serkenteni. A kémiai ipar, a géntechnológia, az elektronika ennek a célnak a szolgálatába szegődött. A természettudományos filmek a szabad szemmel nem érzékelhető folyamatot néhány másodpercre sűrítik össze, a néző szeme láttára bomlik ki a rügy, nő a palánta, borul virágba a bimbó, érik meg a gyümölcs. A reklám a fantáziát „terülj, asztalj” látvánnyá varázsolja. Az ember a hajszát, a felgyorsított ritmust a természetre is rá akarja kényszeríteni. De vajon sikerrel jár-e az erőszakos beavatkozás? Félő, hogy a belső egyensúly megbontása megbosszulja magát.

A mai ember olyan, mint a mesebeli bűvészinas, aki mesterétől megtanulta a varázsigét, és annak távollétében ki akarta azt próbálni. Parancsára hirtelen víz öntötte el a helyiséget, és az inas élete is veszélybe került, mert nem ismerte a megálljt parancsoló varázsigét. Szerencséjére megjelent a varázslómester, így a felelőtlen legény ép bőrrel megúszta a kalandot.

Vajon nem kell-e feltennünk a kérdést: Képes-e a modern ember irányítani a természet egyensúlyát megbontó folyamatot, a génmanipulációt, az egyre félelmetesebb atomerőt, hogy az el ne pusztítsa mindazt, amit az emberiség évezredeken át létrehozott? Ismeri-e a tudomány és technika vívmányaiba szédült ember a varázsigét, amely a katasztrófákat elhárítja? A mai ember Istent játszik. Olyan eredményekkel és erőkkel kacérkodik, amelyeknek kifejletét, következményeit alig képes felmérni. A tudós tudja, hogy ha egy titok nyitjára rájön, azzal párhuzamosan számos új kihívással kell szembesülnie.

Az ember és a természet között szoros kapcsolat, életközösség jött létre, ami ha megszakad, felborul a világ rendje. Hajdan az embernek kellett védekeznie a természet pusztító erőivel szemben, ma a természetet kell megvédeni az ember túlkapásaitól. A „Ne ölj!” parancs nemcsak az embertársra, hanem a környezetre is érvényes. Milyen földet hagyunk hátra gyermekeinknek, élhető lesz-e a környezet a jövendő nemzedékek számára? Mindannyiunknak szól a Bibliában olvasható figyelmeztetés: „Töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá!” (Ter 1,28), ami nem azt jelenti, hogy az ember önkényesen azt tehet a földdel, amit csak akar. A világ Istené, az ember csak megbízott haszonélvezője, őrzője a rábízott értékeknek.

A természet meghódításának mítosza lassan szertefoszlik. Egyre kevesebben várnak valamiféle tudományos felfedezést, csodaszert, ami a veszélyeket majd elhárítja. Az embernek önfegyelmet, önmérsékletet kell gyakorolnia, mohóságát féken tartania. Fennáll annak veszélye, hogy a természeti kincsek kizsákmányolásával saját jövőjét veszélyezteti. A környezetvédőket korábban furcsa különcöknek tartották, és mindmáig nem ivódott be gondolkodásunkba a tudat, hogy felelősséggel tartozunk környezetünk megmentéséért. Hiába igyekeznek a törvény emberei rendet teremteni a közéletben és a környezetben, ha a társadalom széles rétegeiben a felelőtlenség, a zűrzavar tovább él. Ha az ember saját értékeiben, érzelmeiben, világszemléletében nem teremt rendet, ha nem gyakorol önfegyelmet, önmérsékletet, környezetében minden kétségessé válik.

Feltehetjük a kérdést: Hogyan lehetséges az, hogy egy racionálisnak mondott, piac- és nyereségorientált világban, amelyben a számok, adatok, gazdasági mutatók empirikusan igazolást nyernek, az elmélet megkérdőjelezhetetlennek tűnik, hirtelen mégis egyre többen kezdik emlegetni a lelki válságot? Valamiféle spirituális újratöltődésre, lélektani paradigmaváltásra lenne szükség. A tudományok gyors előretörése súlyos zavarokat idézett elő az emberek lelkében. A természettudományok túlértékelődtek, az ember spirituális igényei háttérbe szorultak. Hit, lélek, szellem kiszorult az érdeklődésből, közbeszédből, győzött az anyagelvűség, a számok, a mérhetőség törvénye. Az anyagelvű röghöz kötöttségben a tudomány a mérések szigorában definiálta önmagát. Metaforával élve, a tudomány olyanná vált, mint a csontváz a hús-vér emberhez képest. A csontvázat lehet tanulmányozni, de szeretni már alig.